A kérdés első hallásra meglehetősen értelmetlennek tűnik, hiszen magától értetődően érkezik a válasz: mindenki, bárki. Valamikor úgy hatéves kora körül biztosan elkezdünk iskolába járni. Hogy meddig koptatjuk a padokat végül, az már sok mindenen múlik, de a vége ugyanaz: iskolába mindenki jár. És ezen a ponton tegyük hozzá: a világ fejlettebb országaiban. Mert ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a földgolyó szerencsésebbik felén élhetünk…
A szeptember elválaszthatatlanul összefonódik a gyerekekkel. A vakáció végén beköszöntő keserédes hangulatot mindannyian jól ismerjük. Az utolsó kerti mulatságokon is ellobbantak az utolsó gyertyák, mécsesek, az iskola felé döcögő, hatalmas táskákat cipelő gyerekek látványa pedig mostantól kezdve ismét a mindennapok részévé válik… És nem csupán emiatt a gyerekeké a szeptember. 1954 óta az UNICEF minden szeptember 20-án felhívást intéz a világ országainak vezetőihez, hogy védelmezzék a gyermekek jogait. Ez a nap a Gyermekek Világnapja, és elsősorban azoknak a gyermekeknek igyekszik segítséget nyújtani, akik nem járhatnak iskolába, sokszor nevük, személyazonosságuk sem számon tartott.
Olykor talán érdemes erre, a világban lévő kettősségre gondolni. Nálunk természetes, hogy a gyerekeknek születésnapi zsúrt rendezünk, annyi gyertyát teszünk a tortájára, ahány éves; kevésbé szerencsés helyeken nemhogy torta, gyertya nincs, de azt sem tartják számon, mikor született… Kamaszszerelem, romantikus Valentin-nap a kedvessel, szív alakú vagy illatos gyertyák, ajándékba adott úszó mécsesek, diffúzorok a tökéletes hangulathoz… Nálunk. Fejletlenebb országokban pedig jó esetben gyertya vagy mécses világítja meg az iskolás korú gyerekek házi feladatát – már ha járnak iskolába…
Sokszor hangoztatjuk, hogy gyermekeink a „jövő”, a „remény”… Eleanor Hodgman Porter emlékeztet rá, hogy egy héber kifejezés szerint a „gyermek az eget szopja”; Jókai szerint pedig a gyerekeket joggal nevezzük angyalkáknak, azaz „küldötteknek” egy másik világból. Még ha meg is szabadítjuk gondolkodásunkat a pátosztól, marad valami, ami valóban kitüntetett helyre emeli a gyermekeket. Tekintsünk rájuk úgy, mint gyertyákra! Fényt hoznak a sötétségbe, reményt a reménytelenségbe; kis gyertyákként képesek kapcsolatot teremteni ég és föld között… Ha pedig a legközelebbi szülinapi ünnepségen a gyertyák elfújására kerül sor, talán még jobban megbecsüljük a tortát és a sok szál gyertyát, ha egy pillanatra hálát adunk azért, milyen szerencsések vagyunk.
És, természetesen, mindezek mellett minden gyerek élvezze nagyon az új tanévet! Az új tanév új találkozásokat hoz, vagy segít feleleveníteni a régi barátságokat. Megint közösen lehet megélni a halloweeni töklámpások elkészítését, a gyertyagyújtást, a hatalmas születésnapos ünnepeket az el nem fújható gyertyák okozta nevetős bosszúsággal, együtt lehet készülni a gyertyalángos hangulatos osztálykarácsonyokra, vagy a sok-sok izgalmat rejtő többnapos kirándulásokra. És ha van még osztályfőnöki óra, egy-egy érzékenyebb lelkű nebuló tán azt is felvetheti, hogy az osztály fogadjon örökbe egy szegényebb térségből származó diáktársukat, akinek időnként gyertyát lehetne küldeni a születésnapjára, mécsest a halottai számára, vagy viaszlámpást a tanulásához. Nem nagy dolog, persze, inkább szimbolikus a jelentése, mintsem komoly segítség, de talán, ha ezt megteszi egy-egy közösség, ezek a gyerekek is érezhetik, hogy ők is a fényt hordozzák, akár a nekik küldött gyertyák, hogy ők is megtestesítik a reményt, és hogy ők is világosság lehetnek bármely kicsiny sötét szobában…