Kérdése van? Hívjon minket! +36 20 491 1317

blog

Halottak napja. Csak az övék?

2017.09.18 14:32

Hadd legyen ez egy bátor írás a mecsesaruhaz.hu blogjában. Beszéljünk valamiről, amiről ritkán, vagy nem úgy, ahogyan kellene. A halottakról, az ő napjukról, amiről, végre, be kellene látnunk, hogy legalább annyira a mi napunk is, az élőké…

Hazánkban 2000. november 1-je óta munkaszüneti nap a halottakról való megemlékezés napja. Az ünnephez kapcsolódó szokásokról, hangulatokról, a gyertyák és mécsesek kiemelt szerepéről, arról, hogy a világ távoli tájain hogyan élik meg ezt az alkalmat, sokat olvashat a mi honlapunkon is. Pedig a halál mint életünk kikerülhetetlen igazsága és valósága mára a modern ember tabutémájává vált. A halálról való gondolkodás nincsen jelen az életünkben. Hamvas Béla „a halálösztön kollektív megbetegedéséről” beszél, Geoffry Gorer pedig a „halál pornográfiájáról”, vagyis arról, hogy ma éppen olyan a halálhoz való viszonyunk, mint a XVIII. századnak volt a szexualitáshoz: illetlenség beszélni róla, felemlegetése rosszallást, furcsállást és tagadást szül.

Pedig, paradox módon, a halál sokkal inkább nyilvánvaló az életünkben, mint bármikor eddig. Melyik híradásban ne fordulnának elő a szavak, mint népirtás, terrorizmus vagy sorozatgyilkos? Az Amerikai Pszichológiai Szövetség kutatása szerint egy gyermek ötödikes korára a televízió jóvoltából túl van a 8000. emberölés látványán. Ha azonban meghal a nagypapája, a szülei, félve a gyermekre tett hatástól, nem viszik el a temetésre… Elgondolkodtató szembenállás. Különösen annak tudatában, hogy a halál elkerülhetetlen és egyetemes. Mégsem készülünk rá.

Érdemes elgondolkodni azon, amit Koestler állít: „Ha a halál szó nem szerepelne szótárainkban, akkor a világirodalom legnagyobb alkotásai megíratlanok maradtak volna. Nem lennének templomok, piramisok, nem lenne egyházi művészet, semmiféle művészet sem lenne, hiszen a halál tudata, a halál élménye, a szeretett lény helyrehozhatatlan halála, vagy éppen a saját halálunk okozta ősi szorongás hozta mindig alkotó izgalomba a művészeteket…”.

A halottak napja nemcsak arra alkalom, hogy gyertyát, mécsest égessünk elhunyt szeretteinkre emlékezve! Hanem a szokás adta keret arra, hogy a halottakra gondolva saját mulandóságunkhoz is közelebb kerüljünk. Minden egyes gyertyaláng fellobbantása emlékeztethet arra, hogy az élet és a halál csak egymás tükrében értelmezhető és emberi. Életünk kérdései csak a halálból nézve kapnak értelmet, súlyt, vagy veszítik el vélt fontosságukat. Őseink, nem is olyan régen tudták még ezt.

Szeretteink halálát régen nem a tagadás lengte körül, hanem rítusokkal, szokásokkal segítették át a maradókat a fájdalmon, adták meg az utolsó tisztességet a távozóknak. Gyertyákkal, siratással, csönddel… A halált nem tartották véglegesen rossznak, hanem valami új, mérhetetlenül nagyszerű kezdetének. Élet, halál, gyász és újrakezdés szétszálazhatatlanságában. Mára, ahogy Hamvas mondja, kollektívan nem tudunk mit kezdeni a halállal. A baj az, hogy így azonban az élettel sem.

Az egyén halálához való viszonyát a társadalmi tudat határozza meg, ez azonban egyének magatartásából adódik össze. Így hát, amikor halottak napján a temetőbe látogat és gyertyát gyújt, adjon magának kicsi időt és teret a gondolatainak! Ne elégedjen meg azzal, hogy kipipálja a kötelező mécseségetést, hanem álljon meg egy pillanatra, és merjen szembenézni saját majdani elmúlásával. Míg a láng tart, gondoljon arra, mi a valóban értékes az életében, mitől fél, ha önnön halálára gondol, mit szeretne, hogyan emlékezzenek meg önről szerettei… A gyertyák, mint ég és föld összekapcsolói, a segítségére lesznek, hogy bátrabb, tudatosabb életet élhessen.1


Az inspiráló gondolatokért külön köszönettel tartozunk:  http://limparimre.com/wp-content/uploads/2012/09/T%C3%A1rsadalmunk-hal%C3%A1lhoz-val%C3%B3-viszonya.pdf